A "második bőr"

Hol vannak már azok az idők, amikor a nők és a férfiak a társadalom szigorú szabályainak és elvárásainak megfelelőn órákon keresztül öltözködtek, szépítkeztek, fáradságot, időt nem kímélve munkálkodtak azon, hogy a lehető legjobb benyomást tegyék arra a társaságra, melyben időről-időre megjelentek?

Egy-egy nagyobb eseményt, legyen az akár egy bál, vagy operaelőadás, nagy előkészület és tervezés előzött meg. A hölgyek hetekkel, sőt, akár hónapokkal előbb, a korabeli divatlapokat lelkesen lapozgatva, és tisztelt édesapjuk pénztárcáját sem kímélve módolták ki, milyen is legyen az a ruhaköltemény, melyet, mint első bálozók öltenek majd magukra. Nagy izgalom övezte ezeket az eseményeket és nagy jelentőséggel bírt az, hogy milyen benyomást gyakorolunk a többi emberre. Az öltözködés kifejezte az egyén stílusát, egyéniségét, de mindenekelőtt társadalmi státuszát és vagyonának nagyságát.

Az alsóbb osztályok számára természetesen nem voltak ilyen lehetőségek, hisz jelentősebb vagyoni javak híján, lebutított formában inkább csak lekövetni tudták azokat a trendeket, melyeket a felsőbb osztályok képviselői diktáltak. De bennük legalább az igény és a törekvés megvolt az iránt, hogy jó benyomást keltsenek. Volt egyfajta minta és szokás, mely kevésbé írott, sokkal inkább íratlan formában a társadalom szinte valamennyi rétegének gondolkodásában fellelhető volt. Tudták, mit, mikor és hová lehet felvenniük, és azt is, hogy ehhez milyen viselkedés, milyen magatartás felel meg. Volt igazodási pont, és iránymutatás, ami bizonyos tekintetben kötöttséget, bizonyos tekintetben pedig biztonságérzetet adott, hiszen így nem lőhettek nagyon mellé, ha meg kellett jelennünk valahol, mert tisztában voltak az irányokkal, az arányokkal, és a hangsúlyokkal.

Azt hiszem, sokan egy kis irigykedéssel vegyes nosztalgiával gondolnak ezekre a - dédszüleik által megélt - időkre annak ellenére is, hogy manapság már szinte lehetetlenség akkora hangsúlyt fektetnünk öltözékünkre, mint akkoriban.

Alapvetően változott meg az életünk, gyorsult fel körülöttünk minden, a szüfrazsettek pedig utat törtek a nők egyre nagyobb és komolyabb társadalmi szerepvállalása előtt.

Azzal, hogy a "gyengébbik nem" képviselői mind nagyobb számban vállaltak munkát és törekedtek arra, hogy bebizonyítsák, ők is érhetnek el olyan sikereket, mint a férfiak, alapvetően egy jó irány, hiszen az igazságosság és egyenjogúság elvén alapszik.

De ezzel előállt az a helyzet, hogy a vízzel sajnos a gyereket is kiöntötték, és az azóta eltelt évtizedek során egyre inkább veszítették el a nők nőiességüket, eleganciájukat, és abbéli igényüket, hogy tessenek. Nem csak másoknak, nem csak a férfiaknak, hanem saját maguknak is!

Az életmódjuk, az emancipálódásuk már elvette tőlük azt az időt, amit korábban a gondosan kiválasztott ruhadarab, kiegészítő beszerzésére fordítottak és arra, hogy ők maguk is adekvát módon tudják életre kelteni a magunkra ölteni kívánt anyaghalmazt.

De ne csak a nőkről beszéljünk!

Mindkét nem számára mostanra szinte csak egyetlen mottó létezik, és az a kényelem! Mindegy, hogy színházba, moziba, fogadásra, esküvőre, ballagásra, konferenciára, vagy osztálytalálkozóra igyekszünk. A lényeg a kényelem, a mindent maga alá utasító és megkérdőjelezhetetlen kényelem!

Kérdezhetjük persze, hogy mi ezzel a gond, hisz a kényelem szóhoz leginkább pozitív érzelmeket társítunk, mert hát ki is szeretne kényelmetlen öltözékben feszengeni órákon keresztül valahol?

A legtöbben - tisztelet a nagyon elenyésző kivételnek! - nem értik, mi azzal a gond, ha egy színházi előadás premierjére farmerben és kötött pulóverben mennek el, vagy ha egy konferencián virágmintás strandruhában és flip-flop papucsban jelennek meg, hiszen másokon is látnak ilyet. Mi hát ezzel a gond?

A gond leginkább az, hogy felmerül ez a kérdés! Ha mi magunk nem vesszük észre, hogy az adott alkalommal, életkorunkkal, alkatunkkal, személyiségünkkel köszönő viszonyban sincs az az alkotmány, amelynek összetevőit öt perc alatt rángattunk ki a szekrényünkből teljesen koncepciótlanul, akkor kár minden erőfeszítésért, hogy választ keressünk fenti kérdésre.

A mai magyar valóságban elképesztő öltözködési kakofónia figyelhető meg a nemek és az életkorok valamennyi rétegében. Láthatóan a legtöbb embernek halvány fogalma sincs arról, hogy adott alkalomra mit kell felvennie és az látszik, hogy ennek feloldására még csak halvány törekvés sincs. Elvesztettük a példát, a mintát, eltűnni látszanak az íratlan társadalmi elvárások, hiszen már lassan azon sem rökönyödünk meg, ha valaki kinyúlt pólóban és szakadt farmerban jelenik meg egy operaelőadáson.

Az infekciós hatás pedig nagyon működik, még akkor is - sőt, főleg akkor - ha nem jó, hanem rossz példáról van szó. Könnyebb ugyanis lefelé orientálódni, a rossz irány felé, a helytelen felé, mint az ellenkező irányba, hisz az előbbi kevésbé megerőltető.

Miért ne viselhetne Jószagú János agyonmosott "favágó inget" térdnadrággal egy előadáson, ha "lám, az a másik is abban van!"

Most már nem a szebbet, a jobbat, az elegánsabbat, a megfelelőbbet koppintjuk le, mint száz, kétszáz évvel ezelőtt az alsóbb osztályok képviselői, hanem az igénytelenebbet, az ízléstelenebbet, a közönségesebbet, és ami a legfontosabb, a kényelmesebbet! Hiszen ez ma Magyarországon a legfontosabb mottó, ha öltözködésről van szó.

Nem kell hosszú példák sorával igazolnunk, hogy ez mennyire így van, elég, ha körülnézünk és máris láthatjuk, hová silányultunk.

Nehéz lenne egyetlen okot találni arra, miért alakult ez így az évtizedek során. Az pedig nagy hiba lenne, ha mindezt kizárólag a "rohanó életünk" rovására írnánk. Részben persze ez is igaz, mert tényleg kevés az időnk, tényleg rohanunk, tényleg nem tudunk annyi időt szánni a megjelenésünkre, mint a "régi szép időkben." Nem várható el, hogy az emberek a nap minden pillanatában kifogástalan öltözékben, a nők sminkben, frizurában feszítsenek akkor is, ha épp a szemetet viszik le, és akik kritikát gyakorolnak, azok sem gondolom, hogy ezt várnák el.

Azt azonban nem kerülhetjük el, hogy bizonyos alapvetéseket megfogalmazzunk öltözködésünkkel és megjelenésünkkel kapcsolatban. Olyan alapvetéseket, melyek kortól, életmódtól, társadalmi-, és gazdasági változásoktól függetlenül kell, hogy fundamentumát képezzék annak a felépítménynek, amit mi magunk alkotunk meg saját személyiségünkből, és abból, ami csak és kizárólag minket jellemez, illetve különböztet meg másoktól.

Ha nem törődünk mindezzel, ha nincs meg bennünk a belső igény, egy saját magunk számára megfogalmazott elvárás az iránt, hogy az alkalomhoz illően jelenjünk meg embertársaink között, az arra a szomorú tényre enged következtetni, hogy a legkevésbé sem tisztelünk másokat, a legkevésbé sem tiszteljük azt az eseményt, azt a helyet, melyet meglátogatunk.

Ludwig Andreas Feuerbach, német filozófus szerint, "Az vagy, amit megeszel". Ezt ebben az esetben úgy is átfogalmazhatnánk, hogy "Az vagy, amit felveszel", hiszen mint ahogyan a gesztusaink, a mozdulataink, a mimikánk, a beszédünk, a hanglejtésünk jellemez bennünket, úgy az öltözékünk is megjeleníti belső énünket, világunkat.

Furcsa, és elgondolkodtató, hogy sokakban a legcsekélyebb vágy sincs az iránt, hogy megmutassák magukat, hogy feltárjanak valamicskét önmagukból öltözetük által. Bezárkóznak az ún. kényelmük, és végtelen egyszerűségük falai közé, és belenyugodnak abba, hogy ez így van rendjén, hisz mit számít, mit, mikor és hová viselünk, "úgysem az a lényeg" - szokták mondani.

Ezzel a tőmondattal "intézik el" azok reakcióját, akik megjelenésük kapcsán méltatlankodnak, mondván, hogy a kritikát gyakorló bizonyára egy lelkileg üres ember, aki csak a külsőségekre figyel. Ellentétben velük, akiket a tartalom érdekel, a forma nem. ("Tartalomhoz a forma, Amfora")

Persze nyilvánvalóan egyszerűbb ezzel visszavágni és nem beismerni azt, hogy a jó néhány szinttel alulöltözött személy a legkevésbé sem tiszteli a helyet, az eseményt, melyen megjelenik és fittyet hány azokra, akik vele együtt kénytelenek végighallgatni egy koncertet, vagy megnézni egy előadást. Szomorú, hogy az a trend, ha lazák vagyunk, ha teljesen elvetjük az öltözködés legalapvetőbb konvencióit is a kényelem és az egyszerűség oltárán, amit jómagam inkább az igénytelenség és a közömbösség jelzővel illetnék.

Vannak sokan, akik tudatlanságból, született, vagy szerzett ízléstelenségből nem találják el a megfelelő viseletet bizonyos alkalmakkor, sokan viszont szándékoltan teszik ugyanezt. Ez utóbbi látszik súlyosabbnak, mert ez egyfajta elszigeteltséget feltételez. Elkülönülést mindattól, amit társas együttlétnek, közösségnek, tágabb értelemben társadalomnak nevezünk. Az ilyen ember saját magát rekeszti ki a többiek közül közönyösségével, tunyaságával, végtelen és az egekig felmagasztalt kényelem eszményével.

Társadalomban élni nem mindig egyszerű, és nem mindig felemelő. El kell viselnünk a mások, és saját magunk hülyeségeit. Mindemellett szép és barátságos is lehetne ez a tágabb emberi közösség, ha alapvetően megtisztelnénk egymást azzal, hogy kényelmünket néhány órára félretéve, megjelenésünkkel olyan képet festünk magunkról, melyre mi magunk és a nézőtéren mellettünk ülő idegen is büszke lehet. Merthogy mégis csak "egy csapat vagyunk."

Ellenkező esetben azt is választhatjuk, hogy hátat fordítunk a világnak, és makogva, négy lábra ereszkedve visszamászunk arra a bizonyos fára, ahol aztán zavartalanul és pőrén kurkászhatjuk tovább saját, illetve a többiek bolháit. Mert az úgyis olyan kényelmes...