Angyalszárny és kígyóméreg

Éjszaka jött az üzenet! Már aludtam, ezért kissé ijedten, és erős szívdobogással ébredve kaptam kezembe mobilomat. Az üzenetben ez állt: "Mindenhol nyertek, mindenhol. Zokogok...".

A barátnőmtől jött, aki tovább bírta az éjszakázást, mint én és megvárta az eredményeket. Én már akkor feladtam, amikor az egyik külföldi napilap előrejelzése alapján azt mondták, újra Fidesz győzelem várható. Nem bírtam tovább hallgatni a vészjósló híreket, és az álomban kerestem menedéket az őrület újabb előjeleitől.

Mindaddig bíztam, hogy most végre sikerül az, ami négy éve nem sikerült! Látva, hogy sokan élnek szavazati jogukkal, visszatért az emberek józan észébe vetett hitem.

Tévedtem! Tévedtem, mint a legtöbb idealista, aki hinni tudott még.

Közben több üzenet is jött, melyek mind a választás újabb részleteiről szóltak, és a kormánypárt öntelt és visszataszító örömmámoráról.

A szívem még hevesebben dobogott, a sírás kerülgetett, a düh forrt bennem, és már végképp letettem arról, hogy visszafekszem aludni.

Felültem tehát ágyamban és felütöttem laptopom fedelét. Rácsatlakoztam a világot átszövő pókhálóra és újra belegabalyodtam ragadós szálai közé, melynek ezúttal nem áldozata, hanem támadó nyolclábú ragadozója lettem.

A közösségi felületen azonnal saját oldalamra kattintottam - figyelmen kívül hagyva minden újabb hírt - és gondolkodás nélkül öntöttem ki fájdalmamat, kétségbeesésemet, és azt a mérhetetlen dühöt, amit éreztem mindenki iránt, aki újra bizalmat szavazott az elvetemült gonoszság eme obskurusára.

Nem válogattam meg a szavaimat, és tudtam, e néhány soros bejegyzés miatt lesznek olyanok, akik többet nem kattintanak a kis kék kezecskére, ha kiteszem oldalamra lelkem egy piciny darabját, mint azt tették a nagy Ceasar-ok a gladiátorok viadalán, mikor kegyelmet osztottak a szerencsétlen, vérben fekvőnek. Nekem ezúttal már nem kegyelmeznek eme XXI. századi ceasarok, és a kis kék kezek hüvelykujjai lefelé fordulnak majd, hogy így mondjanak ítéletet sorsom felett.

De a jelenemet mégsem ez határozza meg, hanem az a méreg, melyet a reményvesztettség, a kétségbeesés és a harag ádáz kígyója oltott belém. Ez került abba a véráramba, melyben eddig a makacs hit, a bizakodás, a jövőlátás és elfogadás éltető és teremtő elemei áramoltak a szív felé. Ezek segítettek abban, hogy a nehézségek ellenére is lássam a következő lépést, az utat magam előtt.

Ez a méreg jár át akkor, amikor szembe jön velem valaki és én már nem azon gondolkodom, hogy vajon hová siet, mi lehet a foglalkozása, vagy miért gondolta, hogy ez a szoknya jól áll neki, hanem azon, hogy vajon ő is rájuk szavazott-e? Ennek a szembe jövőnek is "köszönhetem" vajon az újabb négy évet, az újabb fékevesztett tébolyt és gyűlöletet? A remény újabb téli álmát? Vagy ő is azokhoz tartozik, akiket nem sikerült maga alá gyűrnie ennek a diabolikus ámokfutásnak?

Kérdések, kérdések és kérdések, melyekre nincs válasz! Mint ahogyan arra sincs, hogy a harag kígyómérge egyszer kiutat talál-e majd a szívemből, mindannyiunk szívéből?

De hinnünk kell és tudnunk kell, hogy mindig van kiút, és minden kígyómarás begyógyul egyszer!

Mert segítenek begyógyítani azok az emberek, akik angyalszárnyakon jönnek, akiket korábban talán soha életünkben nem láttunk, és mindössze két mondatot váltunk velük.

Ők egyszer csak ott vannak, mélyen a szemedbe néznek, rád mosolyognak, és te már mindent tudsz! A mosollyal teli, tiszta szempárban meglátod önmagadat, az örömödet, a fájdalmadat, ő pedig tudja, mi kínozza a szívedet, és te érzed már, hogy nincs veszve minden, mert a rideg, a kiszámított és kegyetlen racionalitás mögött van valami egészen más, ami sokkal erősebb és tisztább, ami kevésbé megfogható, mégis valóságosabb, mint bármi más az életben!

Ezek a találkozások számomra olyanok, mint egy-egy tiszta és hófehér angyalszárny, mely felettem elsuhanva visszaadja mindazt, amit örökre elveszni láttam.

A hitemet! Azt a hitet, melyet a legerősebb kígyóméreggel sem irthatnak ki belőlünk, bárhogyan próbálják is!