Vészterhes időket élünk. 2020 világjárványt, 2022 pedig háborút hozott az emberiség nyakába. A jövővel kapcsolatos bizonytalanság már hosszú idő óta sötét árnyékként jár a nyomunkban, amivel valahogyan megtanultunk együtt élni. A történelem már jól ismeri azokat az eseményeket, amelyek kultúrákat, társadalmakat, birodalmakat rengetnek meg, de mi a helyzet az egyénnel? Hogyan vészelje át az egyes ember mindazt a szörnyűséget, ami rászakad, vagy ha a maga szintjén nem tud változtatni rajta, hogyan alkalmazkodjon hozzá? A legfőbb kérdés mindemellett az, hogyan maradjon meg embernek? Embernek, a szó legnemesebb értelmében.

Ez a háború valójában nem két nemzet között zajlik, mindez csak a felszín. Persze a híradások, az újságcikkek, vagy a helyszíni tudósítók beszámolóiból ennek éppen az ellenkezőjét érzékeljük, ami érthető is. Hiszen a szörnyű képsorok beleégnek a tudatunkba, hatnak érzelmeinkre, sokakat pedig cselekvésre ösztönöznek, mert úgy érzik, tenniük kell valamit. Adományokat gyűjtenek, befogadnak, átölelnek, együtt sírnak. Egyelőre. Ám ne felejtsük el, hogy mint ahogyan a világjárvány esetében (ami még itt van velünk), úgy a mostani konfliktussal kapcsolatban is rengeteg a bizonytalanság és még több a kérdés. Mi okozta? Meddig tart majd? Kinek, kiknek a győzelmével végződik? Milyen hatalmi átrendeződést eredményez később és sorolhatnánk tovább. A háború kitörésekor egyként mozdultak a segíteni akaró emberek határon innen és túl, de ez vajon mindig így lesz? 

Hirtelen nem olyan nehéz támogatni bajba jutott szomszédainkat, hiszen ne felejtsük el, hogy bár itt sem könnyű az élet, azért nálunk mégsem dúl háború. Így egy viszonylagos biztonságból és nyugalomból tárhatjuk ki ölelő karjainkat. De mi lesz akkor, ha a fegyverek még hónapok múlva is ropognak? Mi lesz, ha e miatt még többen kényszerülnek elhagyni otthonaikat, hogy máshol találjanak rá egy viszonylagos békére? Ha majd nem százezrek, hanem akár milliók lépik át a határt? A most tapasztalható önzetlen segítségnyújtás vajon akkor is megmarad majd, vagy ha a szándék meg is marad, egyáltalán képesek leszünk-e megadni mindazt, ami az elmúlt néhány hétben tapasztalható volt?

Aki csak kicsit is figyelt a történelem órákon és nemcsak az egyes eseményeket, évszámokat igyekezett megjegyezni, hanem ezek mögött megpróbált valamiféle törvényszerűségre is lelni, az levonhatta azt a szomorú következtetést, hogy az ember alapvetően nem változik, ennek megfelelően pedig maga az emberiség sem. Technikai vívmányaink, vagy az orvostudomány fejlődése miatt persze lehet olyan érzésünk, hogy ezek által egyre jobbá, élhetőbbé tesszük mindennapjainkat, hovatovább mi magunk is egyre humánusabbak, erkölcsileg szilárdabbak, önzetlenebbek leszünk. Ám ez egy illúzió. Legalábbis az, hogy ehhez elég csupán a gőzgép, vagy a C-vitamin feltalálása, netán az okos telefonok megjelenése. Ezek a vívmányok legfeljebb életünket könnyíthetik, vagy hosszabbíthatják meg valamelyest, de az egyén, továbbmenve pedig az emberiség morális fejlődésében nem sok vizet zavarnak. Ahhoz ugyanis szív és lélek kell, nem pedig tantál és lítium. Nem nézni, hanem látni kell. Az életet pedig nemcsak élni, hanem érteni is kell. Azért, hogy jobbá tehessük, hogy változtathassunk rajta.

Minden mögött van valami, ami ugyan nem olyan éles, nem olyan hangos, nem olyan szembetűnő, mégis ez az, ami a dolgok lényegét, valódi mechanizmusát megmutatja. Ezek érzékelésére a legtöbben nem képesek, vagy egyszerűen csak nem akarnak róla tudomást venni. Csupán abból vonnak le következtetéseket és fogalmazzák meg véleményüket, ami éppen akkor és éppen ott előttük van, vagy amit eléjük tárnak. Ez azonban tévútra vihet, hiszen ennek gyakran éppen az ellenkezője igaz, amit a történelem nem egyszer bizonyított már. A jelenlegi helyzetben a legnevesebb szakértők, politikusok sem látnak még tisztán, akkor miért gondoljuk azt, hogy majd mi tíz perc alatt megmondjuk a tutit, miközben a 2-es buszra várunk? Persze érzéseinknek biztonsággal hangot adhatunk, hiszen az egyéni, az csak a miénk, így azzal kapcsolatban nem is létezhet jó, vagy rossz válasz.

A kérdés tehát végeredményben nem az, melyik fél nyeri meg a háborút, hiszen háború mindig is volt és valószínűleg lesz is, így győztesek és vesztesek is lesznek. A leglényegesebb, hogy mi magunk le tudjuk-e győzni önmagunkat, hatalomvágyunkat, önzésünket, közönyünket? Emberek tudunk-e maradni akkor is, ha már a mi fejünk felett is golyó süvít és a füsttől már a napot sem látjuk? Vagy, ahogy Ady Endre írta, emberek tudunk-e maradni az embertelenségben? Ha majd mindezekre tiszta lelkiismerettel adhatunk magunknak megnyugtató választ, akkor már nem lesznek harcoló felek, akkor nem lesz ellenség és háború sem. Akkor majd az emberiség megteheti első, bizonytalan lépését a morális evolúció hosszú és rögös útján, amelyen már nem egymással, hanem saját magával és lelkiismeretével kell majd csatáznia, hogy végül önmagát győzze le.