Az ún. "férfiakról" 

Sok párkapcsolatban élő nő teszi fel magában ezt a költői kérdést azon nőtársaival kapcsolatban, akik még (vagy már) nem élvezhetik mindazt a jót és szépet, amit ez a sokat ígérő szóösszetétel jelent.

Gyakran értetlenül, sőt, időnként egy csipetnyi felháborodással érdeklődnek a "szerencsétlen áldozattól", hogy miért is van egyedül?

Talán a szingli életet választotta?, vagy nincs hol ismerkednie?, netán épp most szakított és még nem heverte ki, stb., stb., stb.

Ártatlannak tűnő kérdések özöne hárul a kiszemelt prédára, s a bőszen érdeklődő jellemzően olyan intenzitással és sebességgel teszi fel egyrészt ostoba, másrészt igen indiszkrét kérdéseit, hogy áldozata még levegőhöz sem igen jut közben.

Amikor mégis sikerül neki, akkor általában megpróbálja röviden és udvariasan hárítani a nyílzápor-szerű kérdések özönét, mialatt azon morfondírozik, hogyan is léphetne meg mielőbb ettől az idegesítően zümmögő, szúnyogszerű vérszívó rovartól?

Merthogy ezek az emberek nagyban hasonlítanak ehhez a nem túl népszerű, nyári estéinket gyakran megkeserítő állathoz, amely mások vérét szipolyozva táplálja saját magát.

"Kedves érdeklődésükkel" azt a látszatot keltik, hogy őket rendkívüli módon érdekli a sorsunk, hovatovább a boldogságunk, és miután vadászebként kiszagoltak egy kis boldogtalanságot, vagy bármi olyat, ami által szerintük a mi életünk maga a siralomvölgy, máris felteszik jól bevált kérdéseiket, melyben már némi ítélet is megfogalmazódik. Úgy, mint:

"Ne legyél olyan válogatós, mert így egyedül maradsz."

"Ha sokat válogatsz, elszalad feletted az idő és akkor..."

Ezt egy nagyon egyszerű hasonlattal úgy intézhetnénk el, hogy bizonyára ő is válogat, amikor a piacon vásárol, ha paradicsom, vagy édesgyökér után kutat, hogy abból ínycsiklandó ebédet kanyarítson szeretett urának, és valószínűleg ilyenkor nem a már messziről is bűzlő, legyek által körüldongott terméseket választja, hanem igyekszik a legfrissebbet és a legszebbet kosarába gyűjteni.

No, tehát rögtön itt egy profán példa, melyet, ha legalább egyszer végig gondolna, úgy megkímélhetne minket gyermeteg kérdéseitől és beláthatná, hogy ha az ember azt is megvizslatja, hogy mit tesz az asztalra, akkor már "hogy a viharba ne" válogatná meg, hogy kivel élje le az életét?

Ezt persze sohasem gondolja végig, hisz még véletlenül ráeszmélne, hogy drága férje, vagy vőlegénye se nem friss, se nem szép. Talán rájönne, hogy nem is olyan piros a paradicsom és nem is olyan édes az a "gyökér"!

Nagy általánosságban megállapítható, hogy a legtöbb párkapcsolatban élő vagy borzasztóan szerencsés, mert valóban az ideális társát találta meg (és akkor: Jippijájéééé!!), vagy végtelenül megalkuvó, amolyan "Jól van, ez jutott, de ez is jobb, mint a semmi"-típus.

Tartok tőle, hogy az utóbbiak képviseltetik magukat jóval nagyobb számban, de hát lelkük rajta! Ne ítélkezzünk, hisz vannak, akiknek ez is megfelel. Elvégre nem vagyunk egyformák.

Sok egyedülálló nő talán azért van egyedül, mert egész egyszerűen nem tud megalkudni, nem tudja elfogadni azt a szomorú "férfivalóságot", ami minden nap körülveszi és köszöni szépen, de nem  kér belőle!

Mert van, aki kicsivel többet szeretne, mint a felállványozott épületek deszkáin szaladgáló vakolók idétlen és kórusban történő lefelé óbégatásai, és cüccögései, vagy ugyanezen egyének műszak utáni kurjongatásai, és autóból dudálásai a lehúzott Barkas ablakból kifelé.

Vagy nézzük a városokban és a tanyavilágban is fellelhető, helyi Adidas melegítős, rendszerint kopasz és vastag aranyláncot viselő "jól menő vállalkozót" (lásd. sikkasztót és naplopót), aki azt gondolja, hogy a szintén helyi nőneműek már a puszta látványától is feldobják a tűsarkút, vagy eszüket vesztve igyekeznek látóterébe kerülni, hogy minél látványosabban mórikálják magukat színük előtt.

Aztán ott a harmadik típus, akiktől külső megjelenésük alapján jóval többet várnánk, ám sajnálatos módon ők sem hozzák azt a szintet, ami alapján egy magára valamit is adó nő azt gondolhatná, hogy "na igen, ez tényleg férfi!" és a szó legnemesebb értelmében az!

Mert azért lássuk be, az apuci vállalkozásába és vagyonába készen beleülő ifjú titán, akinek sem küzdő szellemet, sem valamiféle stílust nem volt igénye kifejleszteni magában, az legfeljebb a kezdeti lila delíriumban lehet vonzó, de később jön a keserű kiábrándulás, miszerint belül oly üres, mint az "Apostol" zenekar "Buborékember"-e, vagy még annál is...

Persze, olyan is akad, aki mindezt maga érte el, tehát mindenképpen megbecsülésünk tárgya lehetne, de persze, ilyenkor is mindig van egy hervasztó momentum, mely mindent felülír és mindent annulál.

Mert annál a pillanatnál azért mégiscsak kilóg a lóláb, amikor "Menedzser Máté" luxus Lexus-ából kiszállva slusszkulcsával a fülében kotorász, vagy orra tartalmát öltönye hajtókájába keni, mert úgy véli, hogy mindezt az átlátszó üvegen keresztül úgysem láthatja senki, amikor a városi dugóban 10-zel araszol a Blaha és az Oktogon között.

Sok ún. "férfi" él továbbá annak biztos tudatában, hogy semmi sem lehet vonzóbb az ellenkező nem számára, mint ha Koppány vezér és John Wayne hibridjét megtestesítve borostás-bűzösen, kopott farmerben, szittya-turul madaras tarsolylemezzel az oldalán okádja magából az ordenáré macsó baromságot udvarlás gyanánt, hogy reményei szerint mi legyünk majd neki a lábas mellett életét töltő, minimum öt utódot szülő ősanya-megtestesülés.

És végül ott vannak azok, akiknek már akkor inukba száll a bátorságuk, ha egy nőnek határozott véleménye és elképzelése van a dolgokról úgy általában, és többet is ki tud ejteni a száján, mint azt, hogy: "Most mi vaaaan?"

Na, hát a legjellemzőbb típusokat kiveséztük, amitől persze nem lettünk sem boldogabbak, sem kevésbé egyedülállóak, de azt azért konklúzióként megállapíthatjuk, hogy ha már választani lehet, akkor inkább várjunk még pár hónapot, évet, vagy évtizedet, netán a következő életünket egy valóban hozzánk illő "férfi férfira", minthogy összekössük az életünket "Bárdolatlan Józsival", vagy egy látensen nőgyűlölő ősmagyar "cifranyomorúsággal" (id. Náray Tamás)

A közbeeső időben pedig, amennyiben szeretnénk néha férfit látni, vegyük elő a James Bond összest és kezdjük mondjuk a "Casino Royal"-lal, mert adott idő és tér viszonylatában mégiscsak ott testesül meg mindaz, amit férfinak nevezhetünk, és amit 3D-ben már csak nyomokban látni  a nagy magyar pusztaságban. Igaz, hogy ez mind csak illúzió, de sokszor ez is százszor jobb, mint azzal hitegetni magunkat, hogy mennyire jó is a párkapcsolatunk. 

Mert utóbbiaknak együtt kell élniük azzal a makacs és nyomasztó kérdéssel, hogy "Miért nem a Hufnágel Pistihez mentem feleségül?", előbbiek viszont bármikor kikapcsolhatják a tévét, ha elegük van az adásból, mert a távirányító az ő kezükben van.