Belső világ - Külső világ
Amikor megszületünk, egy biztonságos és meleg közegből kerülünk ki a hideg és fémízű külvilágba, mely addig ismeretlen volt számunkra, s melynek létezését legfeljebb csupán halk neszek és zörejek jelezték.
Előbbi biztonsággal és melegséggel vett körül, melyben gondtalanul lubickolutnk, ahol nem fenyegetett bennünket semmilyen veszély, s melyben még nem fertőzte meg elménket az emberi természet számtalan bűne, gyarlósága, a racionális élet kisszerű- és lélektelen gépiessége.
A két világ teljesen különböző, leggyakrabban pedig úgy működnek, mintha semmi közük sem lenne egymáshoz. Pedig nagyon is van...
Nem kérdés, hogy racionalitás nélkül nem létezhetnénk egy racionális világban.
De mi van akkor, ha ez a racionális lét oly mértékben sérti meg elménket és lelkünket, hogy lassan képtelenek leszünk élni benne?
Hová menekülhetünk, ha a való élet időről-időre ránk töri az ajtót? Mi van akkor, ha rájövünk, hogy életünk nem más, mint a napi rutin folytonos ismétlődése?
S mi történik vajon akkor, ha mindezt tovább sújtja egy-két komolyabb lelki sérülés, tragédia, mely minket, vagy szeretteinket ér?
Hová menekülhetünk akkor?
Tehetjük azt, mint oly sokan, hogy magunkra zárjuk az ajtót, és elhitetjük magunkkal, hogy ezzel ki tudjuk rekeszteni a külvilágot, az embereket.
De később rájövünk, hogy a világ, a maga monotonitásával, céltalanságával, fájdalmaival és csalódásaival újra meg újra kopogtat azon a bizonyos ajtón, hiszen mindaddig, amíg élünk, a részei vagyunk akkor is, ha olykor szeretnénk kívül lenni rajta.
Ha erre rájövünk, akkor napról-napra, sérelmek és csalódások hatására, vagy egyszerűen csak lelki békénk megőrzése érdekében létrehozunk magunknak egy ún. "Belső világot", mely saját tapasztalatainkból, gondolatainkból áll, melyre ugyan hat a külvilág, mégis saját működési mechanizmussal és törvényszerűségekkel rendelkezik, s függetlenül létezik a másiktól.
Ez az a világ, amelyben lelkünk megpihen, ha "fáj az élet", ha szeretnénk kicsit elmenekülni egy olyan helyre, ahová nem követ bennünket senki, és amely gyógyírt ad az olyan mély sebekre is, melyről azt hisszük, soha nem fognak begyógyulni.
Amikor fájdalom ér bennünket és visszavonulunk önmagunkba, akkor kevésbé vagyunk képesek a való életben létezni. Úgy járunk-kelünk a világban, mint az alvajárók, vagy a marslakók, akik csak véletlenül kerültek a Föld nevű bolygóra.
Hasznos, sőt szükségszerű, hogy rendelkezzünk "Belső világgal", hiszen ez nem csak nyugalmat és biztonságot, hanem lelki erőt is ad számunkra.
Lelki erőt ad annak tudata, hogy mindentől és mindenkitől függetlenül van egy hely, mely lelki szanatóriumként szolgál saját magunk számára. Mely oly mértékben képes életet lehelni belénk, hogy hosszabb- rövidebb idő múlva képesek leszünk újra felvenni hétköznapi életünk elvesztett fonalát.
Az, hogy melyikünknek mi jelenti ezt a belső világot, hogy mivel rendezzük be ezt a képzeletbeli szanatóriumot, nagyon eltérő lehet.
Mondhatnánk úgy is, hogy nagy világunkat emberek milliárdjainak kis "világai" töltik meg.
Nagy kérdés azonban az, hogy ezek a belső énünk által teremtett univerzumok mennyire képesek együttműködni, szimbiózisban élni mindennapi életünk realitásával? Mert együttműködésre elengedhetetlenül szükség van! E nélkül képelenek lennénk a világban létezni.
Vagy mi van akkor, ha valaki olyannyira csak a belső életét éli, hogy szinte már köze sincs a valósághoz? És vajon miért van ez?
Elképzelhető, hogy sokan azért vágyódnak erre, mert hasonlóan biztonságos és védett közeget jelent számukra, mint a méhen belüli állapot?
Lehet, hogy zaklatott, félelmekkel és bizonytalansággal teli világunkban lassan már nem is látunk más lehetőséget az "élet túlélésére", mint az önmagunkba való fordulást?
Egyáltalán, ha ennyi nehézséggel és fájdalommal kell megküzdenünk nap, mint nap, akkor érdemes-e a belső életünkön kívül egy másikat is élni?
Sokat lehetne vitatkozni erről, de a választ valószínűleg senki sem tudja biztosan.
Minden élet, minden sors más és más, ezért a megpróbáltatásokra is más módon válaszolunk.
A legfontosabb ezért talán az, hogy törekedjünk külső- és belső világunk arányban tartására, hogy azért mégiscsak a való életben éljük az életünket.
Még akkor is, ha ez olykor nagyon-nagyon nehéz ...