Édes november

A legtöbben elszomorodnak, amint a nyár a végéhez közeledik és egy mélyről jövő sóhajjal nyugtázzák a tényt, hogy beköszöntött az ősz. Méltatlanul bántjuk ennyien és ennyit ezt a valójában szeretetre méltó és barátságos évszakot, mert elsősorban a hideggel és a délutáni alkonnyal kezdődő hosszú éjszakákkal azonosítjuk.

De hát mi a bajunk mindezzel? Mi a baj a tikkasztó és elmét tompító hónapok utáni kissé csípős és friss levegővel? Mi a bajunk azokkal a valóban hosszú estékkel és éjszakákkal, a csodálatos színvilágba boruló természettel?

A válaszon talán nem is igazán gondolkodunk el, vagy ha igen, akkor csak sablonos magyarázatot adunk saját magunknak. Azt talán nem is sejtjük, hogy valójában az elmélyüléstől, a gondolatoktól és a kissé hűvösebb időjárás okán ránk törő melankóliától félünk. Pedig időnként nagy szükségünk lenne arra, hogy a zsigereinkbe is betolakodó kopár és agresszív fénytől kicsit megszabaduljunk, hogy tompábban halljuk mindazt az emberi zsivajgást, mely a nyár hosszú hónapjainak minden zugát akarva, akaratlanul betölti, hogy a nyár kapcsán megfogalmazódott, már-már társadalmi elvárássá fajult kötelező jókedv és derű nyomasztó súlyától megszabaduljunk, hogy végre békén hagyjanak bennünket.

Amikor csak mi ketten lehetünk, mi és gondolataink, érzelmeink világa, melynek valódi táptalaját csak az ősz simogató melankóliája adhatja meg. Az októberi köd úgy borít be embert és természetet, mint egy nagy puha paplan, eltompítja a hétköznapi élet durva kiszögelléseit és Monet módjára emeli művészi tökélyre végtelenül egyszerű emberi életünket.

Erre a természet adta ciklikusságra nem csak a testünknek, de a lelkünknek is nagy szüksége van. Regenerálódnunk kell, meg kell töltenünk agyunkat és szívünket az irodalom és a művészet által nyújtott mélységgel és szépséggel, mely úgy táplálja lelkünket, mint egy kiadós ebéd a sejtjeinket.

Sokan elhanyagolják lényük ezen részét és létezésük lényegét pusztán a cselekvésben látják. Magukban kinevetik a villamosablakon mélázva kibámuló, vagy egy-egy hulló falevelet elmélyülten szemlélő embertársukat, holott lehet, hogy ők gondolataikkal akkora hegyeket mozgatnak meg, amilyeneket puszta cselekvéssel lehetetlen lenne.

Hiszen a hűvöstől megélénkült friss elme a november sötét és nyirkos délutánjain is fényt áraszt maga köré, ugyanúgy, mint azok a szeretett halottaink sírjaira helyezett apró gyertyák és mécsesek, melyek soha nem múló szeretetünket és emlékeinket fejezik ki.

Álljunk meg emberek! Álljunk meg, ha máskor nem is, de legalább Mindenszentek napján. Szeretteink sírját meglátogatva gondolkodjunk el kicsit a múlandóságon, a fájdalmainkon, hiszen ezek is életünk meghatározó részei. Ne feledkezzünk meg arról, hogy csak apró porszemek vagyunk, akiket valami nálunknál sokkal nagyobb irányít és rendez, és legyünk hálásak mindazért, amit az élettől kaptunk.

Legyünk hálásak drága szeretteinkért, mert megadatott, hogy ismerjük és szeressük őket, hogy emlékezzünk rájuk. Álljunk meg sírjuk előtt, hagyjuk, hogy átjárjon az ősz hideg szele, hogy szemünkön át behatoljon a lelkünkbe a gyertya fénye, mely úgy árasztja meleg és barátságos fényét a hideg márványra, mint ahogy emlékük önt melegséget szívünkbe a hideg őszi éjszakákon.