Kalandos anyaság Norbival
Magyarországon egyre gyakrabban hallani azt a jelzőt, hogy "kalandos". Nem is olyan rég történt, hogy a kormánypropaganda úgy próbálta megragadni a folyamatos elvándorlás problémájának gyökerét, hogy egész egyszerűen kalandvágyóként aposztrofálta azokat a honfitársainkat, akik jobbnak látták, ha külföldre költöznek a rezsim fojtogató légköre elől. De hát mi sem egyszerűbb annál, mint hogy egy összetett és súlyos problémát elintézzenek egy nagyvonalú kézlegyintéssel megspékelt 4XL-es baromsággal.
Aztán hogy, hogy nem, megint előkerült a tarsolyból a már jól bevált jelző, ezúttal a nagyvonalúan "Társadalmi célú hirdetés"-nek nevezett képződmény álarca mögé rejtve. Ebben már egyenesen anyai ösztöneinket célozzák meg. Újfent' előveszik a már jól bevált módszert és egy olyan "turgenyevi" idillt projektálnak elénk, mely oly távol áll mindenféle magyar valóságtól, mint mexikói szappanopera a disztópikus sci-fi-től. A történetben egy kisded születésének megható pillanatáig juthatunk el egészen onnan, hogy leendő anyuka terhességi tesztjének eredményét tudatosítja magában, miközben könnyeivel küszködik. A megható jelenetek sorának egyértelmű üzenete, hogy mennyire jó dolog is az anyaság, hovatovább, még kalandos is, ezért még véletlenül se hagyjuk ki!
Azért azt egy barátnői kvaterkázás közben hosszan elemezhetnénk, hogy ma Magyarországon mennyire kalandos az anyaság, vagy mennyire nem az! Nyilván erről eltérőek a vélemények és a tapasztalatok, az azonban szinte biztos, hogy az, mint állapot, mint érzés, mint mindennapi kemény valóság, igen távol áll minden olyasmitől, amit kalandosnak lehetne nevezni. Különösen egy olyan, erősen férfiközpontú társadalomban, mint a magyar. Különösen egy olyan kormány regnálása alatt, mely folyamatosan nemet mond az Isztambuli egyezmény ratifikálására, mely többek közt a nők, az anyák védelmében született meg, éppen azért, hogy a családon belüli erőszak elkövetőit szigorúbban büntessék. Ez pedig nem csak a gyengébbik nem képviselőinek jelentene nagyobb esélyt egy erőszaktól mentesebb életre, hanem magának a gyermeknek is. Hiszen ha a nőket védik, azzal együtt a gyermeket is védik. Ellenben, ha a kormányoldal nem érzi szükségét annak, hogy a nők, a leendő anyák biztonságát ilyetén módon is szavatolni próbálja, akkor nyilvánvalóan ezzel azt is üzeni, hogy a gyermek sem számít egy lyukas garast sem. Ez pedig már csak annak fényében is borzongató érzés, mert statisztikai adatok bizonyítják a családon belüli erőszak áldozatainak jelentős számát hazánkban. Ahhoz, hogy egy nő bátran merjen nekivágni az anyaság összetett hivatásának, mindenekelőtt az kell, hogy szavatolva lássa saját és születendő gyermeke(i) mentális és fizikai biztonságát nemcsak az apa, hanem a törvény ereje által is.
Ehhez képest nap, nap után hallunk vérfagyasztóbbnál vérfagyasztóbb családi drámákról, megfélemlített anyákról és gyermekekről, túl korán szabadlábra engedett erőszakos férjről, aki első gondolattól vezérelve irtja ki családjának szinte valamennyi tagját. Erre pedig mit lép a kormány igazságügy minisztere? Feldob a netre egy imázs filmet, melyben a Duna parton sétálva sajnálkozik a történteken, miközben a szél a haját borzolja. Két percben igyekszik velünk elhitetni, hogy most aztán majd jól felülvizsgálják az eddigi bírói gyakorlatot, meg védett kuckókat is kialakítanak majd a férjük (vagy feleségük) elől fejvesztve menekülő áldozatok számára. Eme Oscar-gyanús alakítás azonban sokkal inkább hasonlít a Trónok harca főcímére, mint bármiféle komoly lépés megtételének valódi szándékára.
De ha nem is csak a legkirívóbb eseteket vesszük számba, hanem mindazt a hétköznapi küzdelmet, amit főként az anyák vesznek a nyakukba, amikor gyermekvállalásra adják a fejüket, akkor is nagyon elkeserítő a kép. Hiszen olyan férfi, aki hasonló mértékben vállal részt a gyermek(ek) körüli teendőkből, mint a nők, csak nyomokban fordul elő a nagy magyar valóságban. A háztartásban elvégzendő mindennapi feladatokról pedig már ne is beszéljünk. Nyilván egy nő számára - úgy általában - nem lenne túl vonzó látvány egy fején babos kendővel port törölgető férfi látványa, ám sokkal inkább lenne az egy anyának, aki épp gyerekeit cűgöli haza az iskolából, miután ledolgozta a maga 8-10 óráját és alig várja, hogy végre ágyba dőljön. Ezért, ha a durva erőszak nem is, de eme családi reality azért - valljuk be - eléggé tipikusnak mondható idehaza.
Ráadásul e mellett a kormány évek óta folyamatosan presszionálja a nőket a férjhez menetellel, gyerekvállalással és ezt még azzal tetézi, hogy a család - szerinte helyesnek vélt - fogalmát is kőbe kalapálja, nem hagyva semmilyen más alternatíváját a gyerekvállalásnak. Súlyosbítja a helyzetet, hogy mindeközben a férfiak felelősségéről egyáltalán nem beszél. A nőknek viszont időről-időre felteszi az indiszkrét kérdést, hogy miért van egyedül, miért nem ment még férjhez, vagy miért nincs még gyereke? Miért csak egy van, miért nincs több? Az persze fel sem merül, hogy sok nő nem önként választja az úgymond' szingli életformát, hanem egész egyszerűen nem talál olyan, felelősségérzettel rendelkező hímneműt, akivel az életét, hovatovább egy család alapítását el tudná képzelni. Ezen pedig a kormány sem segít egy fikarcnyit sem, mert a férfiakat még véletlenül sem zaklatja olyan zavarba ejtő kérdésekkel, mint például, hogy miért nem nősültek meg, miért téblábolnak még mindig egyedül a világban lassan ötven évesen, vagy miért menekülnek eszüket vesztve, amikor meghallják az első gyereksírást?
De ne sarkítsuk le ennyire ezt a kérdést, és áltassuk magunkat azzal, hogy ezek csupán kirívó esetek, nem a mindennapi valóság. Ám akkor is ott vannak azok a beidegződések, melyek még hosszú ideig meg fognak maradni, és melyekre még a reklámok is rátesznek két lapáttal. Hisz hány olyan hirdetést látunk a televízióban, melyben köhögő anyuka nem a miatt aggódik, hogy megbetegedett, hanem azon, hogy mi lesz addig a családdal, míg ő néhány napig az ágyat nyomja? Ő ugyanis, a reklám üzenete alapján még beteg sem lehet, mert lassan már az is luxus, hogy nyugodtan bevehesse kanalas köptetőjét. Ezzel ellentétben a "férfináthát" apu csak anyuval kooperálva tudja kiheverni, mert előbbi még a lázát sem képes megmérni egyedül. Vagy vegyük az egyik telekommunikációs cég reklámhirdetését, melyben a két tini testvérpár nagy kegyesen átvállalja egy napra anyu feladatait, hogy így segítsen neki. Este persze nyelv lógatva vonják le a szomorú következtetést és teszik fel a költői kérdést. Hogy csinálja ezt anyu?
No igen! Vajon hogy csinálja?
Úgy, hogy kénytelen csinálni! Mert ott vannak a gyerekek, akiket el kell látni, akikre nap, mint nap oda kell figyelni, akikért felelősséget kell vállalni. Ez pedig egy olyan feladat, ami nem hárítható a család egyetlen tagjára. Ez egy minimum kétemberes "projekt", ami ráadásul hosszú évekre szól és nem csak addig, amíg jólesik, vagy amíg még anyu karcsú és a bőre is feszes, kedves Norbi! Hanem mindaddig és még azon túl is, amíg az utódok képesek saját lábukra állni és önállóan eligazodni ebben a zűrzavaros világban. Ha pedig ez így lesz, akkor anyu is és apu is elmondhatja, hogy ez "Jó mulatság, férfimunka volt"!