Támogassuk Orbán Viktor programját!

Miközben a miniszterelnök csontig égette belénk a Nemzeti Együttműködés Rendszerének eszméjét, vagy ha az eszméjét nem is, de a nevét minden bizonnyal, addig ez a "majd én megmutatom" karakter 2010 óta mást sem tesz, minthogy úgy kerül bármiféle együttműködést hív népével, vagy a velejéig romlott és rothadó Unióval, mint vegetáriánus a velős pacalt.

Persze, azért szokott ő olykor nemzetileg együttműködni, különösen azon határon túli magyarokkal (vagy nem feltétlenül magyarokkal), akik busás áron megvásárolt szavazataikkal tovább támogatják féktelen ámokfutását, ha netán a honiak egyszer mégsem úgy gondolnák, hogy...

Az efféle együttműködés mellett a kellő nyitottság és szimpátia is megvan időnként, ha a "Ne adj Isten!" a Kaczynski-Strache-Salvini triumvirátusról, avagy bármely más keleti diktátorról van szó. Előbbieknél a közös nevező elsősorban a populista ideológia és természetesen a konzekvens idegengyűlölet, míg utóbbiaknál mindezeken felül az ország teljes kiszolgáltatott helyzetbe rángatása minimum ötven évre (lásd. Paks II, Belgrád-Budapest "selyemút", etc.).

Persze vélhetően nem ez a cél a Fidesz részéről, ez "csak" egy járulékos probléma (nekünk) de az, hogy a keletieknek ezek igencsak kecsegtető lehetőségek, és valami módon a kormánypártiaknak is, a felől egészen biztosak lehetünk. Az, hogy a miénk, mármint a népé ebben hol is helyezkedik el, azon inkább ne lamentáljunk. Előbb-utóbb úgyis kiderül. Ha előbb nem, akkor ötven év múlva minden bizonnyal. Addig is csak szüljünk és utáljuk a migránsokat! Pontosítva, hagyatkozzunk csak a két legalapvetőbb emberi ösztönünkre: a fajfenntartóra és a gyilkosra (a sorrend természetesen felcserélhető).

A legelkeserítőbb ebben persze az, hogy nagyjából ennyit is néz ki a Fidesz belőlünk, nép gyermekeiből. És inkább most szólok, hogy még véletlenül se dőljön hátra az az uszkve 2,8 millió "tisztességes, magyar ember" - ahogyan (I. Véresszájú) Zsolt Horogkeresztes (bocsánat, Lovagkeresztes!) publicistánk nevezi a Fideszre szavazókat - hiszen ez esetükben sincs másképp.

Nagyjából ugyanúgy van velük is, mint határon túli bázisával, vagyis csak rám szavazzanak most is, "aszt" (tényleg) jó napot! Legfeljebb az előbbiek a javadalmazásért, míg utóbbiak túláradó imádatból teszik meg neki ezt a szívességet. Újfent!

Nem, kérem, a felcsúti titán igazi programja egy olyan program, amit valójában sohasem hirdetett meg, és amiről sohasem beszélt. És annak ellenére, hogy talán még ő maga sem látja kristálytisztán, milyen új, gyilkos elegyben konglomerál mindaz, amit évről-évre épített be a magyar társadalom szellemének és lelkének legmélyebb szféráiba, ezzel ellentétben ennek összetevőit mégiscsak tudatosan keverte össze láthatatlan, ám annál nyilvánvalóbban létező üveglombikjába. Ez a titkos elegy pedig nem más, mint a magyar társadalomnak az egyik alapvető funkciójától való teljes megfosztása. Mert mi is a társadalom? Tennénk fel az obligát kérdést.

A szakirodalom szerint:

"A társadalom a közös lakóterületen élő emberek összessége, akiket a közös viszonyrendszerük és intézményeik - gyakran a közös érdeklődésük, ismertetőjegyeik, kultúrájuk - megkülönböztet más csoportok tagjaitól."

Persze, ettől eltérő meghatározások is léteznek, de ne ragadjunk le ennél a kérdésnél, hiszen sokkal fontosabb annak megfogalmazása, hogy egyszerű, hétköznapi értelemben mi mit gondolunk egy társadalomról, egy normálisan működő társadalomról és arról, hogy abban hogyan és miképpen is kellene működnünk nekünk, magunknak.

Abban talán egyetérthetünk, hogy a társadalomban élő ember egy olyan entitás, amely kiáll nem csak a saját, de adott esetben mások érdekeiért és mások védelmében is, ha azokat sérelem, vagy fenyegetés éri.

Olyan valaki, aki akkor is gyakorolja jogait, és védi az igazát, ha abból rá, vagy családjára nézve a hatalom részéről hátránya származna.

A társadalmi értelemben aktív állampolgár nem engedi, hogy nyíltan, vagy burkoltan megalázzák, és pusztán eszközként tekintsenek rá a hatalmon lévők.

A társadalomban élő állampolgár még akkor sem ítéli saját magát élő halottá és politikailag teljes mértékben passzívvá, ha a regnáló igazságtalan és elnyomó hatalommal szemben vajmi kevés esélye van. Mindig és mindenkor él szavazati jogával!

A társadalmi lény nem engedi, hogy azokat a közösségeket, melyek arra hivatottak, hogy embertársaiknak, vagy emberek kisebb- nagyobb csoportjának (még ha azok nem is keresztények) segítséget nyújtsanak, teljesen ellehetetlenítsenek, és a haza ellenségének kiáltsanak ki.

Orbán rendszerének mindezt és még nagyon sok minden mást is sikerült végképp kitörölnie a társadalom legnagyobb részének tudatából és értékrendjéből. Diadalt arat a közöny, a fásultság, a szolidaritásra és az összefogásra való teljes képtelenség, és természetesen a mindent felülíró és határtalan ostobaság.

Hiszen "... minél szilárdabban épít valaki a világ ostobaságára, annál biztosabb lehet a sikerben!" - mondja Lion Feuchtwanger "A hamis Nero" című regényében.

Ő pedig biztos is volt. Minden eszközt megragadott annak elérésére, hogy a mai magyar társadalom teljesen elveszítse abbéli funkcióját, hogy kontrollt gyakoroljon, hogy tudatos és társadalmilag hatékony legyen, hogy megvédje tagjait, és tükröt tartson a mindenkori hatalom elé. Ezek a társadalmi értékek a mai Magyarországon már csak nyomokban fordulnak elő, ahogy a mogyoró a tejcsokoládéban és jó okunk van attól tartani, hogy egyfajta csodaszerű történés nélkül még azt a keveset is elmajszolják belőle a nagyok egy Fradi-Vasas mérkőzés alatt.

Olyan szégyenfoltot a sokszínű európai közösség már nem sokáig fog elviselni a testén, mint amilyen ma ez az ország. Szégyen a kormány és szégyen ez a szerencsétlen, potencia és hevület nélküli satnya társadalom is.

Ne legyenek illúzióink, hogy mi nem tehetünk erről, mert igenis tehetünk, hiszen ostobaságunkkal, megvásárolhatóságunkkal, és közönyünkkel mi magunk is hozzájárultunk a sötétség eme halmának összelapátolásához.

Ám amíg mi, a társadalom állampolgárai "csak" hagytuk magunkat belesodródni egy egyre kevésbé látens diktatúrába, addig Orbánéknak sikerült megteremteniük a XXI. századi barbarizmust itt, Közép-Kelet-Európa szívében. És azért ez - lássuk be! - nem kis teljesítmény.

Hogy aztán mi várható május 26-a után, milyen irányt választ magának Európa és annak állampolgárai, az még kérdéses. Az azonban teljesen világos, hogy ha egyszer minket kiebrudalnak ebből a közösségből, akkor már menthetetlenül csak egy barbár horda leszünk. Lehet, hogy egyszer majd Orbánék nélkül, de biztos, hogy nem az "örökségük" nélkül. És az egy nagyon súlyos "örökség" lesz!

Hisz mindaz a társadalmi és morális lépfene, amivel sikerült az elmúlt kilenc évben megfertőzniük bennünket, nem marad nyom nélkül és nem is gyógyul egykönnyen.

És akkor egyszer, talán a következő utáni generáció ifjú titánjai és titániái újra ott állnak majd az előtt a bizonyos kapu előtt, hogy bebocsátást nyerjenek abba a közösségbe, melyben apáik már a bent létükkor sem hittek. De akkor már hiába ácsorognak ott, a hidegben toporogva és kezüket tördelve, a kapuk elé már szemfülesebb őröket állítottak, így már csak azt a távolba vesző kiáltást hallják majd, hogy:

"Barbárok a kapuknál !"

Tényleg ezt akarjuk?