Túl kevés...
Ivan Goncsarov - Oblomov
(részlet)
...
"- Azt gondoltam - mondta Stolz lassan, tűnődve ejtve a szót, mert maga sem volt biztos abban, amit gondolt, s ezért mintha szégyenkezett volna. - Nos, te is tudod... vannak percek... vagyis azt akarom mondani, hogy ha ez nem valami betegség jele, ha teljesen egészséges vagy, akkor lehet, hogy megértél, eljutottál abba a korba, amikor az élet növekedése megáll... nincs több rejtély, az élet feltárult egészen.
- Ha jól értem, azt akarod mondani, hogy megöregedtem? - szakította félbe Olga élénken. - Ne merd! - S még meg is fenyegette. - Én még fiatal vagyok, erős - tette hozzá kiegyenesedve.
Stolz elnevette magát.
- Ne félj - mondta -, azt hiszem, te sosem szándékozol megöregedni! Nem, nem erről van szó... Öregkorban az erők hanyatlanak, s nem küzdenek többé az élettel! Nem, a te szomorúságod, sóvárgásod, ha csakugyan az, aminek gondolom, inkább az erő jele. Az eleven, felzaklatott értelem kutatás közben túlhág néha a köznapi határokon, persze nem talál választ, s akkor megjelenik a szomorúság, az átmeneti elégedetlenség az élettel. Meglehet, veled is ez történt; ha így van, ez nem ostobaság.
Olga felsóhajtott, de úgy látszik, inkább az örömtől, hogy nem kell aggódnia, nem süllyed el a férje szemében, hanem épp ellenkezőleg.
- De hisz én boldog vagyok, az eszem nem pihen, nem ábrándozom, az életem változatos; mi kell még? Minek ezek a kérdések? - mondta. - Ez betegség, valami nyomás.
- Igen, tán valami nyomás a sötét, gyenge észen, amely nincs felkészülve rá. Ez a szomorúság s ezek a kérdések talán sokakat megháborítottak, másoknak mint idétlen látomások jelennek meg, mintha félrebeszélne az értelmük...
- A boldogság túlcsordul, annyira szeretnénk élni... és hirtelen valami keserűség elegyedik belé...
- Igen! Ez a fizetség a prométheuszi lángért! Nem elég, hogy el kell viselned, szeretned is kell ezt a szomorúságot, tisztelt a kételyeket és kérdéseket: ők a túlcsoruló fölösleg, az élet fényűzése. Többnyire az élet csúcsain jelennek meg, amikor nincsenek többé köznapi vágyaink, ezek a kérdések nem a mindennapi élet körében születtek; ahol bánat van és szükség, ott ilyesmire nincs idő; a tömeg megy, s nem ismeri a kétségeknek ezt a ködét, a kérdések szomorúságát. Aki azonban időben találkozik velük, annak nem pöröly ez, hanem kedves vendég.
- De az ember nem bír meg velük: bánatot okoznak, s közönyt... majdnem minden iránt... - tette hozzá Olga bizonytalanul.
- De hosszú időre-e? Utána fölfrissül az élet - mondta Stolz. - Szakadékhoz visznek, amelyből nem várhatunk semmit, s arra ösztökélnek, hogy megint nagy szeretettel nézzük az életet. Harcba szólítják a kipróbált erőket önmaguk ellen, talán azért, hogy ne hagyják elszunnyadni őket.
- Holmi köddel, kísértetekkel kínlódni! - panaszkodott Olga. - Minden fényes, s egyszerre valami vészjósló árnyék nehezedik az életre! Tényleg nincs gyógyszere?
- Hogyne lenne! Támasz az életben! S ha ez nincs, akkor kérdések nélkül mindenképp émelyítő élni.
- Mit tegyek hát? Adjam meg magamat, s búsuljak?
- Nem - mondta Stolz -, szilárdsággal és türelemmel kell felfegyverkezni, makacsul haladni a magunk útján. Mi ketten nem vagyunk titánok - folytatta Stolz átölelve őt.
- Mi nem kelünk, mint Manfred és Faust, vakmerő harcra a lázongó kérdésekkel, nem fogadjuk el kihívásukat, meghajtjuk fejünket, szelíden éljük át a nehéz perceket, s utána megint ránk mosolyog az élet, a boldogság és...
- És ha sosem hagynak el? Ha egyre jobban és jobban gyötör a szomorúság?
- Nos, elfogadjuk, mint az élet új elemét. De nem, ez nem szokott így lenni, ez velünk nem fordulhat elő! Ez nem a te szomorúságod, ez az emberiség közös betegsége. Rád csak egy cseppje freccsent. Mindez akkor félelmetes, amikor az ember elszakad az élettől... amikor nincsen támasza."
...